2012. november 30., péntek


    A manógyár Lázár Ervin

Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
- Na, gyere - mondta Tupakka -, megmutatom.
Végigmentünk egy rőzsekerítéssel szegett dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy hatalmas fehércseresnyefa. A fehércseresnyefán volt egy sárgarigófészek. Fehérre meszelt, kétszárnyú léckapu nyílt a rőzsekerítésben. Tupakka kinyitotta. A téglával átabotában kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó vaskos, sárgára festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasági udvarra. Innen lehetett egy falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz - gondoltam -, és kopogtam fölfelé Tupakka után.
Odafönn egy lelakatolt ajtó őrizte a vastag falú ház padlását, vele szemben az istálló tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy előhalássza buggyos nadrágja valamelyik rejtélyes zsebéből a tekintélyes lakatkulcsot. De nem, a szénapadlás felé terelt. Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfalánál Tupakka szétkotorta a szénát.
Ott volt.
Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek benne, izmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek forogtak rajta, sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis masina volt.
- Na, ez az - mondta Tupakka. - Ez a manógyár.
Már éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a gépezet végén egy ajtócska - olyanforma, mint a kakukkos óráé -, és tömött aktatáskával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska.
- Buff-buff. Huhu - mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban.
Azon tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy ijesztgetett, amikor Tupakka újra megszólalt.
- Ez azért van, mert süt a nap.
- Mi van azért?
- Hogy vigyori.
- Mert ha nem süt?
- Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.
- És mi lesz velük?
- Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.
Ijedten tekergettem a nyakam.
- Nekem is van?
Tupakka göcögve nevetett.
- Éppen négy.
Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.
Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a mérgeim, az érdeim, a mélabúim, rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem néha-néha? Milyen manóim lehetnek?
Na, sebaj, gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül álltam ott, térdig szénában. Visszakecmeregtem a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem:

    Ballabáre misszibán
    acan kamurró allabána
    aszisz szenajja obbali
    papája és mamája
Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
Neked vajon milyen manód van?


2012. november 25., vasárnap

Angyalok tánca

Ahogyan ültem itt a megkopott székben, ami mostanság menedékem egyikét nyújtotta... olvastam... olyannyira belemerültem e könyvbe... egyre csak a szavak ízét éreztem a számon amikor eljutottam arra a részre amikor a halálról kezdett mesélni...
Eszembe jutott egyik kedves ismerősömnek a szavai. Amikor egy párbeszéd hangzott el köztem és a barátnőm között nem tudtam választ adni az egyik kérdésére. Hiszek Istenben, ő nem hitt. Kérdések rohamát zúdította rám, egyre a fejemben kutattam választ, az ő kérdése így hangozott- ha a testvéred halna meg akkor sem haragudnál rá? Mi okból tehet ilyen szörnyűséget? - hátam mögül egy hang megszólalt. Ugyanis szüksége van Istennek angyalokra a mennyekben...- köszönöm, hogy választ adtál erre a kérdésre... kicsit megfakult megkopott ez emlék, de a tartalma még mindig ugyanúgy jelen van a szívemben...

Ábránd..

"Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át  haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk ami fáj. Mindnyájan, akik a földön élünk, tele vagyunk hibákkal, ez nem is lehet másképp. De én bízom benne, hogy egyszer majd, ha romlandó testünket levetjük, hibáinkat is levetkőzzük  Halandó testünkkel együtt akkor minden bűn lehull rólunk, és csak a lélek szikrázik majd,  a testetlen és megfoghatatlan szellem, olyan ragyogó tisztán, mint amikor a Teremtő belénk lehelte. És a lélek visszatér  oda, ahonnan jött, talán valamely, az embereknél magasabb rendű lénybe."
Bár ilyen egyszerűek lennének a dolgok. Bárcsak képes lennék minden rossz érzés kitépni a szívemből, hogy ne fertőzze meg a lelkem, tiszta lehessen.

2012. november 15., csütörtök


Szavak mindig csak szavak, kibaszott hamis szavak!
miért hagyunk másokat bízni reménykedni, hogy egyszer jobb lesz?
- amikor a realitás talaját nyaldossuk rájöjjünk arra, hogy valótlanok a körülöttünk lévő dolgok.
Miért áltatjuk saját magunkat, hogy képesek leszünk szeretni, hányszor kell csalódnunk, ahhoz, hogy ráébredjünk arra a tényre, hogy még képtelenek vagyunk érezni?
Ilyenkor meseszín párnákon szárnyalnék messze... elfogyhatatlan tenger felett lebegnék szüntelen. ahogy  a puha szél nyaldossa mezítelen talpam. Kérdéseket kiáltanék a messziségben, amire tán soha nem lelem meg a választ...

2012. november 9., péntek

Öröm

Milyen csodás érzés ha reményt lát az ember. Amikor a szürke hétköznapok porában kapirgálva, talál egy egy álmot elveszve. Talán ezek a apró kicsiny törékeny dolgok olyannyira éheznek a boldogságra, mint egy szerelmespár a másik vágyára. Felfedezni ezek létét és hagyják őket szárnyalni, rámutatnak arra a félelmetes tényre, valóban megbújnak a csodák minden apró kő résben. Ilyenkor a lehető legtöbb csodás pillanatot képes az ember magához ölelni, h el ne feledhesse élete ezen apró momentumait!
Igen ám, de lehet, ha a remény pillanatában fellép a kétség, ha ez csak egy csel arra, hogy a földbe tiporhasson még jobban. Ha csak csel kell neki ahhoz, hogy azt hidd lehet jobb is közben pedig esélytelen. De még ha felemészt az érzés akkor is tudd, létezik ez az állapot, tudsz boldog lenni, csak akarnod kell!

2012. november 1., csütörtök

Pillanaton múlik...

Pillanaton múlik túl éled e a lelki sérüléseket...
elveszted e a szerettedet...
életben tudsz e majd maradni...
újra láthatod...
Minden okkal van még ha egy pillanaton múlik is, de jelentősége van..
Sokszor annyira kutatjuk ezek okát, hogy elfelejtünk élni a pillanatnak. Átadni magunkat az érzésnek...
Vagy talán direkt akarva csinálnánk ezt a lelki fájdalmat saját magunknak hogy edződjön a szívünk?

Korlátok közt..

Olyan nehéz a saját korlátainkat eltaszítani... Miért tűnik képtelenségnek lejjebb adni, hogy a vágyain elérhetőbbé válhassanak!
Sokszor elképzelem magam egy korlátoktól mentes világban..talán néha érzelem mentesen, de tudod mit hiányozna.
Hiányozna hogy akár jó akár rosszat átélhessem, az hogy szinte annyira szorítson egy érzés, hogy szinte beleremegsz, teljes valód elveszted miatta. Függővé tesz, az érzés rabja leszel és néha kiszakítanád magadból, hogy elűzd messzire, de tudod ha nem éled meg akkor elszalasztasz valami fontosat!



"A csillagok puhák és közeliek, akár a virágok. 
A dolgok lassan forgó hálóba font árnyékok. 
Fűszál, levél egy sincs magában, 
Eggyé olvadnak a szürkés homályban."
Ősz New Yorkban

Táncolok...
senki sem lát....
szinte szárnyalok....
a gondtalanság homályában elveszve figyelem őket... 
apró rezdüléseiket... 
ahogy életüket alakítják... 
Sokuk elbizonytalanodik, de én nézem őket.. hátha felfedezik azt amit én is... a titkot... 
de kitudja szeretnek a tudatlanságban létezni... fájó dolgokat elhagyni.... de ettől még emlékezni..
Hogy lehetséges? 


Álmaimban hozzád kopogtatok...