Secret

http://byakuya-fansubs.hu/play_secret.html
Ha egy igazán érzékeny és megható filmre vágyik az ember, akkor érdemes megnéznie ezt a kincset.
Nagyon hálás vagyok annak aki ezt lehetővé tette, hogy megnézhessem feliratosan.
Maga a történet egy fiú és lányközt lévő szerelmet dolgoz fel, hogyan tudják áthidalni a köztük lévő távolságot.
"Jay tehetséges zenész aki egyedül él habókos édesapjával. Belecsöppen egy új középiskolába, ahol az ország legtehetségesebb zongoraművészeit képezik. Egy nap amikor a lebontásra ítélt zongorateremben időzik, találkozik Rainnal, aki egy számára ismeretlen dallamot játszik. Itt kezdődik el a történetük... Még annyit elárulok, hogy a zenének fontos szerepe van a történetben! :)"

Hűha

Zseniális! Egyszer olyan szívesen átélnék egy ilyen spontán alkotást... biztos beleremegnék az érzésbe! :)

álombéli találkozásaim egyike

49 days

Valaki egyszer azt mondta. A szeretet az amikor hagyod, hogy félre értsenek, mert nem akarsz fájdalmat okozni neki, inkább értsen félre, mint hogy fájjon neki.
A szívedben rejtegetni az érzéseidet sokkal nehezebb, mint a másiknak nem tudni, hogy mi van a szívedben.

Egy fincsi sütirecept ajándéka!

Isteni habos csokis sütemény
Hozzávalók:
tészta:-25 dkg liszt
-10 dkg porcukor
-5 dkg margarin
1 tojás
1 tojássárgája
1 evőkanál méz
1 evőkanál rum
1 kávéskanál szódabikarbóna
Csokikrém: 1 liter tej
2 cs csokoládéízű puding
20 dkg margarin
15 dkg porcukor
2 cs vaniliáscukor
3 tojás
2 ek liszt
6 dl hulala tejszín( ezt nem tudtam pontosan elolvasni) :D
Elkészítés:
1, a tészta hozzávalóit dolgozzuk össze, és osszuk szét 2 részre. Nyújtsuk ki vékonyra, majd lisztezzük ki a tepsit, kb 200 fokon, pár perc alatt két lapot süssünk belőle.
2, A pudingport keverjük össze a liszttel, adjuk hozzá a tojássárgáját, és lassan adagolva, folyamatosan kevergetés mellett a tejet. Főzzük sűrűre, majd hűtsük ki. 
A margarint keverjük ki a porcukorral, és a vanilliás cukorral, ha kihűlt a pudingos krémünk a kettőt keverjük össze.
A tejszínt keverjük kemény habbá.
3, Az egészbe hagyott lapot tegyük egy tálcára simítjuk rá a csokis krémet, erre tegyük a felvert tejszínhabot, borítjuk be a felvágott tésztalapokkal, és porcukorral megszórva tálaljuk 

:D

Boldog Karácsonyt kívánok!
Köszönöm, hogy csillagok ragyogtok felettem, és vigyáztok rám!

Annyi érzés van ebben a számban. Amióta ezt a doramát néztem furcsa, még ha mind szerepet játszanak akkor is jólesett nézni az életüket, mintha én is része lettem volna, Makino-t ha valóban létezne becsülném, kemény erős karakter nem hiába hasonlították a gyomhoz erős és kiirthatatlan Én is szeretnék ennyire magabiztos lenni, ennyire becsületes és erős. Idővel remélem teljesül majd.

Velük éltem kicsit és jó érzés volt velük sírtam nevettem.

Ízlés bővítés alatt!

Nézz szét legyél nyitott... bár ne beszélnék ellent magamnak folyton!

rajongás

Hát nem ragyogó a mosolya. Ez a mosoly teljesen más világot képvisel  felszabadult ravasz és van benne egy csipet gúny. Ennyit a valós rajongásról és hogy élem a kis életem. De legalább valami leköt. Bár annyira rossz felkelni a monoton szürke valóságba és ráeszmélni, mennyire elérdektelenedtek az emberek körülöttem. Belefásultam abba hogy most nincs célja életemnek. Szar érzés tud lenni ám ám. Talán én is azzá válok lassan, érdektelenné, robottá, de fene egye meg kilábalok, van aki nem hagyja és van aki mellettem áll! Szerencsére!

Sz. Pál-Kutas Orsolya

Ajándék

Most átadok egy darabot,
egy darabot a lelkemből,
Ajándék... Tőlem... Neked,
Megfoghatod, megnézheted.

Kicsiny szikraüzenet a szívből,
egy lobbanás a belső tűzből.
Fogadd hát, s rejtsd el
magadban mélyen, s ha hiányzom,
belülről e láng melegítsen.

Ahogy sétáltam elfeledtem mindent, ki vagyok honnan jöttem, csak a csoda létezett ami megszállta lelkemet...

"Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni."
Jane Eyre

A test tánc nélkül
Micsoda drámát játszol.
Vetkőzöl, nem a ruhádból
bőrödig a szerelemhez,-
a csontodig a szenvedéshez.
Kötelességeket szősz magadnak,
beléjük öltözöl fel,
élsz a dolgok merevségéhez,
hidegéhez érő idegekben.
Nem tudlak követni. Állok,
mint aki úszni nem tud,
napjaid vízpartján. A szél is
másfele hordja a hangom.
Két ujja vagyunk a világnak,
kik csak a napnak tett eskühöz
állnak egymás mellett, de
egymásért egymást nem érintik.
Egyszer, míg a tested megfeszült,
két melled domborodott ki
a kötelesség mozdulatainak
észrevétlen vonalából,
S aztán a térded. Fehéren
sütött a szomorúságra.
Mint a Nap .mondhatnám,
de annak láttán csak, ami volt
Valahol visszafogottan pendül
a lélek, A test tánca nélkül.
szeretlek,- s átváltozol bennem
hangtalan szenvedéssé

A manógyár Lázár Ervin

Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
- Na, gyere - mondta Tupakka -, megmutatom.
Végigmentünk egy rőzsekerítéssel szegett dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy hatalmas fehércseresnyefa. A fehércseresnyefán volt egy sárgarigófészek. Fehérre meszelt, kétszárnyú léckapu nyílt a rőzsekerítésben. Tupakka kinyitotta. A téglával átabotában kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó vaskos, sárgára festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasági udvarra. Innen lehetett egy falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz - gondoltam -, és kopogtam fölfelé Tupakka után.
Odafönn egy lelakatolt ajtó őrizte a vastag falú ház padlását, vele szemben az istálló tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy előhalássza buggyos nadrágja valamelyik rejtélyes zsebéből a tekintélyes lakatkulcsot. De nem, a szénapadlás felé terelt. Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfalánál Tupakka szétkotorta a szénát.
Ott volt.
Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek benne, izmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek forogtak rajta, sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis masina volt.
- Na, ez az - mondta Tupakka. - Ez a manógyár.
Már éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a gépezet végén egy ajtócska - olyanforma, mint a kakukkos óráé -, és tömött aktatáskával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska.
- Buff-buff. Huhu - mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban.
Azon tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy ijesztgetett, amikor Tupakka újra megszólalt.
- Ez azért van, mert süt a nap.
- Mi van azért?
- Hogy vigyori.
- Mert ha nem süt?
- Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.
- És mi lesz velük?
- Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.
Ijedten tekergettem a nyakam.
- Nekem is van?
Tupakka göcögve nevetett.
- Éppen négy.
Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.
Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a mérgeim, az érdeim, a mélabúim, rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem néha-néha? Milyen manóim lehetnek?
Na, sebaj, gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül álltam ott, térdig szénában. Visszakecmeregtem a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem:

Ballabáre misszibán
acan kamurró allabána
aszisz szenajja obbali
papája és mamája

Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
Neked vajon milyen manód van?

Angyalok tánca

Ahogyan ültem itt a megkopott székben, ami mostanság menedékem egyikét nyújtotta... olvastam... olyannyira belemerültem e könyvbe... egyre csak a szavak ízét éreztem a számon amikor eljutottam arra a részre amikor a halálról kezdett mesélni...
Eszembe jutott egyik kedves ismerősömnek a szavai. Amikor egy párbeszéd hangzott el köztem és a barátnőm között nem tudtam választ adni az egyik kérdésére. Hiszek Istenben, ő nem hitt. Kérdések rohamát zúdította rám, egyre a fejemben kutattam választ, az ő kérdése így hangozott- ha a testvéred halna meg akkor sem haragudnál rá? Mi okból tehet ilyen szörnyűséget? - hátam mögül egy hang megszólalt. Ugyanis szüksége van Istennek angyalokra a mennyekben...- köszönöm, hogy választ adtál erre a kérdésre... kicsit megfakult megkopott ez emlék, de a tartalma még mindig ugyanúgy jelen van a szívemben...

Ábránd..

"Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át  haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk ami fáj. Mindnyájan, akik a földön élünk, tele vagyunk hibákkal, ez nem is lehet másképp. De én bízom benne, hogy egyszer majd, ha romlandó testünket levetjük, hibáinkat is levetkőzzük  Halandó testünkkel együtt akkor minden bűn lehull rólunk, és csak a lélek szikrázik majd,  a testetlen és megfoghatatlan szellem, olyan ragyogó tisztán, mint amikor a Teremtő belénk lehelte. És a lélek visszatér  oda, ahonnan jött, talán valamely, az embereknél magasabb rendű lénybe."
Bár ilyen egyszerűek lennének a dolgok. Bárcsak képes lennék minden rossz érzés kitépni a szívemből, hogy ne fertőzze meg a lelkem, tiszta lehessen.

Anyaság

Szavak mindig csak szavak, kibaszott hamis szavak!
miért hagyunk másokat bízni reménykedni, hogy egyszer jobb lesz?
- amikor a realitás talaját nyaldossuk rájöjjünk arra, hogy valótlanok a körülöttünk lévő dolgok.
Miért áltatjuk saját magunkat, hogy képesek leszünk szeretni, hányszor kell csalódnunk, ahhoz, hogy ráébredjünk arra a tényre, hogy még képtelenek vagyunk érezni?
Ilyenkor meseszín párnákon szárnyalnék messze... elfogyhatatlan tenger felett lebegnék szüntelen. ahogy  a puha szél nyaldossa mezítelen talpam. Kérdéseket kiáltanék a messziségben, amire tán soha nem lelem meg a választ...

Újra újra :)

Öröm

Milyen csodás érzés ha reményt lát az ember. Amikor a szürke hétköznapok porában kapirgálva, talál egy egy álmot elveszve. Talán ezek a apró kicsiny törékeny dolgok olyannyira éheznek a boldogságra, mint egy szerelmespár a másik vágyára. Felfedezni ezek létét és hagyják őket szárnyalni, rámutatnak arra a félelmetes tényre, valóban megbújnak a csodák minden apró kő résben. Ilyenkor a lehető legtöbb csodás pillanatot képes az ember magához ölelni, h el ne feledhesse élete ezen apró momentumait!
Igen ám, de lehet, ha a remény pillanatában fellép a kétség, ha ez csak egy csel arra, hogy a földbe tiporhasson még jobban. Ha csak csel kell neki ahhoz, hogy azt hidd lehet jobb is közben pedig esélytelen. De még ha felemészt az érzés akkor is tudd, létezik ez az állapot, tudsz boldog lenni, csak akarnod kell!

Pillanaton múlik...

Pillanaton múlik túl éled e a lelki sérüléseket...
elveszted e a szerettedet...
életben tudsz e majd maradni...
újra láthatod...
Minden okkal van még ha egy pillanaton múlik is, de jelentősége van..
Sokszor annyira kutatjuk ezek okát, hogy elfelejtünk élni a pillanatnak. Átadni magunkat az érzésnek...
Vagy talán direkt akarva csinálnánk ezt a lelki fájdalmat saját magunknak hogy edződjön a szívünk?

Korlátok közt..

Olyan nehéz a saját korlátainkat eltaszítani... Miért tűnik képtelenségnek lejjebb adni, hogy a vágyain elérhetőbbé válhassanak!
Sokszor elképzelem magam egy korlátoktól mentes világban..talán néha érzelem mentesen, de tudod mit hiányozna.
Hiányozna hogy akár jó akár rosszat átélhessem, az hogy szinte annyira szorítson egy érzés, hogy szinte beleremegsz, teljes valód elveszted miatta. Függővé tesz, az érzés rabja leszel és néha kiszakítanád magadból, hogy elűzd messzire, de tudod ha nem éled meg akkor elszalasztasz valami fontosat!

"A csillagok puhák és közeliek, akár a virágok. 

A dolgok lassan forgó hálóba font árnyékok. 

Fűszál, levél egy sincs magában, 

Eggyé olvadnak a szürkés homályban."

Ősz New Yorkban

Táncolok...

senki sem lát....

szinte szárnyalok....

a gondtalanság homályában elveszve figyelem őket... 

apró rezdüléseiket... 

ahogy életüket alakítják... 

Sokuk elbizonytalanodik, de én nézem őket.. hátha felfedezik azt amit én is... a titkot... 

de kitudja szeretnek a tudatlanságban létezni... fájó dolgokat elhagyni.... de ettől még emlékezni..

Hogy lehetséges? 

Álmaimban hozzád kopogtatok...

Emlékek

Pillanatok képekben sűrítve...egy rég elfeledett a szekrény mélyén süppedő poros kisdobozóból csodás dolgokra lehet bukkanni... fotókra amik olyan pillanatot örökítenek meg akik soha vissza nem térhetnek, de olyan jó néha elveszni az emlék felhőkbe. Visszaemlékszünk, amikor olyan cseppek voltunk még azt hittük a felhő tejszínhabból van, a hold épp hogy egy karnyújtásnyira lelhető fel és mindig a nyomunkba suhan. Csodákat rejt a Föld minden szeglete, hittük hogy léteznek tündérek, manók, gonosz boszorkányok. Vágytunk a kalandokkal teli álmokra, hogy egyszer valóra válnak... Mennyi érzés tobzódhat fel egyetlen kép láttán.. ezek az emlékmorzsák ott lapulnak a kis elménkben és talán a legváratlanabb helyzetekben bukkanhatnak elő... esetleg egy szomorkás pillanatban, vagy egy boldogban...

régi mámorhoz

Milyen régen is éreztem így, hogy szinte elvesznék egy ölelésben, egy szóban, egy érzésben. Felfoghatatlan így visszatekintve, képes lettem volna odaadni a lelkem egyetlen puhaságért..édes szóért... Óh hogy én mennyire szerettem.. de már egy érzéssel kevesebb.. úgy búcsúzok az érzéstől, ahogy az ember búcsúzik egy régi jó baráttól...  egy olyantól akinek a kezét szorongathatta....szívét kezébe adhatta...
 Az élet furasága, megőrizzük egymás mozdulatait, apró pici momentumait.... felismerjük az érzést, és emlékezünk amikor lehetőségünk volt egymásban elveszni akár csak egy pillanatra egy mosolyban vagy egy szóban...

Annyi félelem menekülés és fájdalom után még képes hinni az ember, hinni a jóban.

Mami ajándéka

Elkészítése két nap alatt történt... Igyekeztem minden szeretetemet bele ültetni egyetlen képbe...Hogy tudja mennyire fontos nekünk. Izgatott voltam nagyon, mi lesz ha nem éri el a kívánt hatást mi történik majd ha nem tetszik neki. Idősödő arcát a meglepetés és a csalódottság hulláma jelenik meg amint kibontja. De nem így történt. Amint meglátott öröm terült el arcán, nagyokat pislogott és várta a pillanatot mikor szemlélheti meg alkotásom. Olyan jó érzés ezt látni. Van aki tudja értékelni ezeket az apróságokat. Sokszor épp annyira hogy belefelejtkezik bámulásába.....A kis lelkem megtelik örömmel.. hát nem mesés, ha az ember részese lehet egy ilyen csodának?

WebRep

currentVote

noRating

noWeight

hanyatlás

Megerőszakolt lelkem vetődik a homokra, testem minden porcikája beleremeg... vas ízét érzem a számban..hallom a ziláló lélegzetem...ahogy egyre sebesebben ver a vér az ereimben... egyre lüktet, kimondhatatlanul.... valami megcsapja az orromat egy olyan... miért hívogat olyan nagyon ...

Hangtalanságba kapaszkodva...

Zengő, lágy dallamok szálnak a széllel.... üdvözlik a hajnalt csendességgel.
Mikor fátyolos tekintettel kitekint a bánat... csendben a könnyek lemossák a fátylat..
Kérdem én hol vannak a dalok amik választ felelnek?
Merre járnak kit keresnek?
Kit édesgetnek álomba...ki nevét suttogják fulladva?
Én elhagylak örökre téged, csak hogy tudd egyszer úgy is visszatérek...

különös...

Elhagyott játékok vagyunk mind!

Bizonyos dolgokat visszahívunk hálátlan gyermekként, de vannak amik örökre a padlás dobozkázának aljában végzik időtlen időkig...
Akad, hogy véletlen elő elő bukkan, de akkor a felismerés valami harmatgyenge csillogást sem táplál bennünk, hogy volt mikor olyan sokat jelentett számunkra..
Amikor vihar áztatta kicsiny házainkat, és esőcseppek táncoltak az ablaküvegen...üvőltve kiáltott a szél valami jobb után... a villámhad seregként kerítette hatalmába az égieket...
Volt egy társ, aki ha az ágy titkos zugába bújtattad, megvédett minden rossztól, harcott vívott a szívedért, de sokszor a gyermek lelkek kitépik a szeretett játék szívét, hogy aztán egy másikat ajándékozzanak meg szeretetükkel...
Porosodó játékok vagyunk, kicsit néha a lelkünk fel fel fénylik, amikor reményt lát egy egy cseppség szemében csillanni...
hát olyan rossz csecsebecse lennék? ennyire haszontalan, semmirekellő, aki mindig csak lelke fényét táplálta a szeretet tüzével?!

elmúlik....

És én azt akarom, hogy a szél, a tavaszi szél fújja át
a gondolataidat, azt, hogy az ujjad, mint egy virághoz,
a dolgokhoz ne menekülve, de szabadulva odakapjon,
szemed elkísérje egy ébredő bogár első próbaútját.
Azt akarom, hogy legyen kettőnknek egy pillanata,
melyben szólalnunk sem kell, mert egymáshoz beszélünk
a fák által s a teljes...

Gonosz lelketlenség!

Miért hívogat ennyire ez az álmatag szépség.... kísért bársonyos mosolyával.... átváltoztat démoni szörnyé ami rúgkapálva küzd....talán ellene vagy még inkább érte...azért hogy a valótlanságba veszhessen!

Felejthetetlen pillanatokért...

Mikor ér véget az utazásunk?
Honnan tudjuk hogy sikerült mindent lezárni?
Mikor válunk felejtővé?
Annyi megválaszolatlan kérdés akad e földön, születésre teremtettek a válaszok? Vagy csupán képzeletünkben létezve bolyonganak? Olykor mikor a legkevésbé sem számítanánk rá, fel fel bukkan egy egy elharapott szó válaszgyanánt, ha eléggé figyelünk és türelmesek vagyunk rájöhetünk néhány titokra!

Ahogy leülök, ajkam formálja a az elvetélt szavakat, amik a megfoganás pillanatában tudták, soha soha nem születhetnek meg...

Agyon asszociált érzések útra keltek!

Testvéri furcsaságok!

Az élet furcsa iróniája, hogy minket egymás mellé teremtett! Akárhányszor a sors úgy rendelte, megtaláltuk a másikat.. hogy támaszként szolgáljuk...
Azért fontos ezt leírnom, hogy tudjam éreztem így, volt olyan ember aki olyan volt számomra akár a mágnes!
Pólusonként változó...feszült, sötét- színes, lágy lelkű
Lehet pont ez amitől olyan fontos és változó számomra ez a kapcsolat... talán az értéke is ebben rejlett, ettől oly különleges!!
Csupán játék, te adsz én adok...
Néha szomorkás a lelkem miattad, ha látod szeretted szenvedni, és levennéd azt a súlyt amit cipel a válláról, hogy csak egy harmat cseppel is de könnyebb legyen számára. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert csak így edződhetsz az életre, így találhatod meg magad, azáltal, hogy átéled az élet által nyújtott örömmel együtt a szenvedést is!

Felejhetetlen

Egy alkotásból mennyi mindent ki lehet hozni, azt hinné az ember, hogy csak ennyi...
Mély értelem nélküli kietlen száraz világ közepén amiben élünk, néha annyira megújító tud lenni, ha megállunk egy pillanatra és körbenézünk. Igyekszünk minél jobban a világnak azon dolgait meglátni, ami csodás, magasztos és bennünk újra és újra szebbnél szebb impulzusokat idéz elő!
Sokan képtelenek erre, még nekünk különcöknek is megvan ama képességünk, h elfeledkezzünk kik vagyunk... jön egy olyan történés ami gyökerestül ránt ki bennünket egy olyan világból amit már annyira megszoktunk...

balerinák!

Halálforgás..

Mindenkiben van egy kis gyermek, úgy hiszem ettől nem is lehet igazán élni. Megtudja élni az élet apró örömeit, és nem sopánkodik folyton a múlton! Tud nevetni, még akkor is ha szenved a lelke!

Dragonfly

Egyik nagyon kedves ismerősömnek alkottam ezt az időtlenséget szimbolizáló homokórát... Bár néha megfogható lenne kicsit az idő, akárcsak a homokszemek, hogy kedvünk szerint alakítsuk és formáljuk...

Elmondhatatlanul! :)

Apa

Óh ha tudná, mennyire hiányzik számomra...
azok a pillanatok amikor megkacagtatott.. amikor együtt rajzoltunk csodákat a mesekönyv szöveg részeibe... mikor altatott és velem együtt szenderült álomban...
Ha tudná hányszor vártam kisírt szemekkel, mikor visz el innen egy másik világra, ami szebb és jobb -letörölve könnyeimet és a fülembe súgja, minden rendben lesz...- Ő megvéd mindentől és mindenkitől...
Elmaradtak fokozatosan ezek a mondatok, felszáradtak a könnyes arcok, a puha zakatoló szív helyett egy keményebb türemkedett....

Portalanság.... igazán érdekesek ezek a létezőnek vélt egyedek, mennyire ragaszkodóak, hiába próbáljuk eltessékelni őket...a kicsi porcelán edényekről vagy akár az emlékeket őrző bútorainkról...mennyi mindent őrizhetnek... Milyen sok mindenről tudnának mesélni, ha lehetőségük adatott volna rá...
Olyanok akár a régi megsárgult szélű múltillatú levelek amit egyszer valakinek szántak.... olyan mondandóval ami valakinek valaha nagyon sokat jelentett... apró pici akár nagy ívű gömbölyded betűfoszlányok keveredése.. néhol egy-egy tintapacával :)

Egyik régi kedves ismerősömnek!

Levetkőzni az ember egyéniségét hihetetlenül nehéz. Szeretném saját magam lerombolni, hogy egy újat, egy másabbat építhessek magamnak, még egyedibbet és kifejezőbbet. Ez egy igazán nehéz út lesz, de remélhetőleg sikerülni fog, és meg fogok tudni újulni! Vagy lehetséges ez nem is szükséges...a kis agyam szül ilyen képtelennek vélt tévképzeteket! Mi van akkor, ha én így vagyok kerek egész?
Mi van ha az egész általam képzelt világ tőlem valamivel több lesz?
Ha csak adhatnék és nem vennék el semmi?
Minden porcikám ezt szeretné, hogy az alkotások amiket megalkotok, adjanak és több jobb lehessen tőle minden....

képzelt makacsság..

Ha fene fenét eszik akkor sem mondok le az érzésről.. arról a mámorról amitől tűzbe jövök... és forróság lengi át testemet.... még ha ez fájdalommal is jár akkor sem adom fel...
Függő vagyok...
Vannak menekülési útvonalak a valóság fellegvárától.. az álmok útvesztőjébe.. Ahol rátalálok önmagamra rég elveszettnek hitt barátokra... érzésekre... csöndesen bevackolnom magam ... elnyom az a mézbe mártott érzés... csöndes meghitt nyugalom lesz rajtam úrrá...
Nem nyom mardosnak a jelenbéli pillanatok... a másoknak megfelelés... az hogy elfogadtassam magam... és ne lógjak olyannyira ki...

"A vágy összetöri a szívünket, kikészít....A vágy tönkreteheti az életünket..,de bármilyen nehéz is akarni valamit... azok szenvednek leginkább akik nem tudják mit akarnak..."

Felemészt testestül, lelkestül, a semmivel és mindenséggel játszadoznánk kétségbeesve..

Hadakozunk az érzéssel...sokszor esélyt sem adunk neki, h felszínre törjön... elnyomjuk még mielőtt kínálná magát... vedd-, imádd-, szeresd-, hódítsd meg....
Vagy fejvesztve átadjuk neki magunkat és utána szenvedünk...  mert összetörünk... és a darabkákat megint rakosgathatjuk össze...

Most, hogy már nem vesznek körbe azok az emberek akiktől fontosnak éreztem magam.... egyedül érzem magam.... kicsit.... nagyon... Olyan nagy a csend.....az űr... Menekülőre fogtam.... hogy a gondolatok lánca ne korbácsoljon többet, és hogy ne fájjon annyira a magány... próbálom kitölteni.... azokat az üres pillanatokat amik miatt ott vagyok ahol most... Túlélés erről szól... vigyázni kell, hogy az álmaink ne legyenek olyan nagyon fertőzőek.. sokszor

"Semmit ne erőltessünk. A lényeg, hogy minden megy magától és minden idővel bekövetkezik. Ha nem az életünkbe való és mi mégis megtartjuk, akkor is ki fog esni egyszer, csak később. Ha oda való és elküldtük, úgyis visszatér. Szóval nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Ami az életünkbe való, az ott lesz, ami nem, az egyszer eltűnik."

Barátság....:)

Összekovácsolt eszközök... ahogy egymásnak ütköznek! Így készültünk mi is... az élet alkotott minket... hogy egymást segítsük támogassuk az idők végezetéig! Hányszor, hányszor el el taszítalak... de hát én már csak ilyen vagyok... és ezt te is tudod.... de attól még szeretlek, hisz szinte már a testvérem vagy!
A távolság Nekem fontos.... mindentől és mindenkitől.... ilyenkor álmokat kergetek.. létezőket és valótlanakat....

Sok mindent elveszthetünk.. hitet, reményt, szerelmet, ezek a dolgok úgy szállnak mint a por a szélben... sokunk azt hiszi ilyenkor elveszt mindent.... De nem.... csupán egy időre üressé válik...
Én is küzdök ezzel az érzéssel... sokszor.... de erőt merítek... hol az alkony fényéből... egy mosolyból.... egy érintésből.. vagy egy ölelésből.... Mindenki így tesz, mert csak így élheti túl...ez éltetheti...

Úgy félek, hogy elvesztem mind azokat a dolgokat amik azzá tesznek aki most vagyok... hogy a világ elfeledteti majd velem....azokat a tárgyakat emlékeket... amik magamra emlékeztetnek... a gyermek kacagást, a búgócsigát, a buborékokat, a női testeket...... mézes szavakat... mind azt ami azt a világot ahova menekülni szoktam egybe gyúrta! Jó lenne ezt az érzést eldobni.... és azt mondani neki most már ne kövess hagyj el engem örökre....

"volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy képes lennék örökké úgy lenni melletted, hogy csak nézlek és nem leszel az enyém. csak hogy leküzdjem a szívem. hogy legyőzzem magam. legyőzzem a félelmet. a világot. de aztán kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy ez az élet valóban rettentő rövid. és nem lehetek annyira könnyelmű, hogy beérjem ennyivel. vagyis. vagyis tudom, hogy mások szerint így helyes. képtelen vagyok még önálló döntésekre, amíg függök tőled." gipsz égbolt

Üveghalál:

Próbáltam kiforgatni azokat a momentumokat, amiket fontosnak véltem a mű hangvételében kiemelni. Az üveghalál kezdeti vázlatai tollal készültek. Az ihletforrásom egy film volt, ami az elrontott emberei életek megjavításáról szólt. Ebben a novellában a vegetálás, az egyhelyben állás a fő momentum. Az első kép egy vacsora előkészülete, ahol minden a vendégvárás gondolata körül forog. Majd a következő töredék morzsa valaki/valami kínlódásának leírása, ezt a történést úgy írja le Örkény, mintha egy ember szenvedését, halált néznénk végig.  Akik e szenvedő körül helyezkednek el, ennek a cselekvés folyamatnak a szemérmetlen nézői. Egyedül nagymamóka az, aki idős kora ellenére még cselekvésre késztetné őket. Mivel Örkény egy cselekvésképtelen világba enged bepillantást, ahol az ember inkább homokba dugja a fejét, mint hogy cselekedjen.

Ezt a momentumot az illusztrációmban úgy ragadtam meg, hogy az üveg belsejében egy működés képtelen gépezetet hoztam létre, fogas kerekekből és más egyéb szerkezeti egységekből tevődik össze. A víz, ami lefolyik pedig egy emberi szenvedést ábrázol.

Óh csupa szív lény vagy. Annyit köszönhetek Neked, annyi érzést, szeretetet adtál nekem. Úgy érzem általad soha nem merülhetek ki csordultig vagyok. Már csupán ha láthatlak megnyugvással tölt el, az a tudat hogy boldog vagy... szeretsz és mosolyogsz....
Köszönet azért a sok jóért amit kaptam tőled. Nem tudom hogy az életben valaha megfogom e ezt neked hálálni.... megtanítottál látni és nem csak nézni... Igazán jó barát testvér vagy :) Kicsi csillag ^^
Ezek a dolgok, emberi érzések kapcsolatok annyira törékenyek... az ember minél jobban próbálja óvni védeni őket nem mindig adatik meg hogy megtarthassa.. én bízok benne, hogy ez a lánc soha nem szakad szét...:)

Sokszor vagdosok szavakat, olyanokat amik elfelejtve hevernek... senki nem veszi majd fel őket, nem forgatja majd kezében. Rettegek ettől az érzéstől... de főleg attól, hogy elfelejtik hogy milyen érzést váltottam ki belőlük... Elfelejtik a lényemet.. azt aki voltam aki vagyok...

Szétmarcangolva hevernek az elfeledett érzések .... és senki nem látja nem hallja majd őket.... 
Olyan ez mikor apró, de fontos dolgok felett siklasz el tudatlanul... más nyitja fel a szemed, 
Talán ő tanít meg nézni.... olyannak látni a világot amilyen valójában, vagy ahogy éppen látnod kellene...

feledhetetlen festékfoltok....

Even if I run
i´m never running fast

Even in my dreams
i couldn´t make it there..........

porhintés

Sokszor elgondolkozok, mit keresek itt... ezen a helyen ahol vagyok. 
annyi felé mennék én olyan sok szép helyet látnék... megsúgok egy titkot...
álmomban rá lelek ezekre a rejtett helyekre... olyankor annyi kacagás és felelem vegyül egyetlen időcseppbe...
ezekbe a meg nem fogant pillanatokba úgy kapaszkodok...talán ezek adnak erőt arra, hogy ismét kinyissam a szemem és éljem a haszna vehetetlennek látszó életem....
Igen apró dolgok azok amik csodákat tudnak teremteni, ahogy ebbe a pohárba az emlékek megfogannak és erőt adnak...
Mint egy időkapszula ránézel egy egy dologra, ami emléket csal elmédbe... 
Ez legalább megadatik nekünk az hogy EMLÉKEZZÜNK!
EZT SENKI NEM VEHETI EL TŐLÜNK.....

szentjánosbogár

Vannak történetek, legendák amik köztünk emberek között élnek.
Amikor megszeretsz valakit, és ez a mély érzés késztet arra, hogy elengedd.
Ne birtokold többé, szabaddá tegyed. Van mikor a vágy tart fogva, amikor attól nem tudsz szabadulni, hogy csupán ismét láthasd boldognak... látod arca ragyogását, a pillanatot amiben élni tud.... "Nézem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."
ENGEDD EL!
http://haerdekel.blog.hu/2012/01/01/szentjanosbogar_a_kertben

http://haerdekel.hu/a-nap-kepe-csodas-cseresznye-utca/
Egyszer, mikor semmi sem számít majd, csak a pillanat....
Amikor azzal oszthatod meg akit mindennél jobban szeretsz...
Amikor a napfény szanaszét gurul majd a járdán, fogsz egy kezet és akár barát akár szerelem
akkor is tudod fogod tudni, ott van veled, és nem fut nem szalad el, csak akkor ha te is neki iramodsz...
Ez teszi ilyen meghitté majd azt a napot. Ahogy a szirmok lehullva meg meg érintik arcod...
És te ott leszel velem!

Szavakat kergetek...

Vattacukor felhőn ücsörögve nézlek, és buborékokat fújok... mire tarkódhoz érne meghal mintha nem is lenne...mintha meg se születne...
A lelkem már százszor megölelt, finoman könnyen, csak,hogy észre ne vedd, ne is sejtsd!
Hányszor érintettem bőröd gondolatban... óh és hányszor kell még, hogy elillanjon.. ez az érzés...
hogy fogjam meg és taszítsam el? Miért nem segítesz?

Ahogy a csendes eső....

meghozza a zivatart, így van ez a változással... Amikor belecsöppensz egy világba, csiszolódsz magad és mások által, számodra észrevétlenül... akaratlanul... 
Mint mikor sétálsz és érzed, hogy rád hullott egy csepp... aztán még egy és már tapintható, ahogy bőröd nedves lesz... Egyre gyorsabban erősebben esik, így van ez a változással is, akkor veszed magadon észre, mikor már megtörtént... 
Lehet ez könny fakasztó, de lehet mosolyt csalogató is...
Szétárad benned részeddé válik... 
Vannak akik megtudják ragadni a gyeplőt és kézben tartják a dolgokat, viszont akadnak akik sodródnak... Akik elfogadják és együtt tudnak élni a tudattal... Igazán földhöz ragadt monológ ez.. de igaznak vélem és hiszem...

>>Titkon azt várom, hogy még visszahívsz. Hogy megint olyan hívásokra ébredek, amik nem szólnak semmiről. Amik csak szünetekből meg nevetésekből állnak. Meg életből. Álmodok miközben beszélgetünk. Vonatokról, erdőről. S te éppen ezt szereted bennem.<< illúziók- gipsz égbolt
Kedves Hajnal, köszönöm, hogy megajándékoztál...
 

álomkorban

Fura érzés, vannak dolgok amiket megmagyarázhatatlannak vélünk, de mélyen belül tudjuk, hogy úgy helyes ahogy akkor épp cselekedtünk.
Néhány pillanat alatt fel tudod az egész életed forgatni, sokszor elég ehhez egy szó, egy érintés.
És az érzelmek, érzések rabja leszel vagy pont ellenkezőleg, kiábrándulsz, elmenekülsz.
Én még is azt mondom, inkább légy valami rabja, mint ne érezz... Sokszor belegondoltam milyen lehet az élet érzelmek nélkül.... Egy olyan világ amit monoton, üveges szemmel élsz meg... Felfoghatatlan...
Ha egy fásult ember lennék, még egy mosoly sem jelenne meg az arcomon.... egy sematikus arc, egy olyan arc, ami nem érez... akár egy szobor.... Félelmetes... Akár pondrók is átrághatják az egész tested akkor sem érzel semmit......Hangtalan némaság...

Nemlétező szerelem...:)

Úgy hiányzol, el mondhatatlanul....
Úgy szeretném, hogy legyen kettőnknek egy pillanata, amikor nem szólunk, a csend által beszélünk, nem fáj hallgatni, mert tudom te itt vagy velem, és fogod a kezem...
Úgy megérinteném arcod, és letörölném róla a meggyötört fájdalmat
"azt akarom, rajta legyen arcodon a pillanat, melyben
emlékezéssé válik a kín és a boldogság nem feledhető,
és vállalod a reményt, végre úgy adod mosolyodat,
és szeretni tudod, szeretni tudod bennem magadat...

Idő ára...

Tabló :D Készülőben
Kedves gyerekek, egy kis alkotás amiben örömöm leltem ^^

Köszönöm

Az élet zenészei... Egy csodás nap Cicával :) amit, úgy hiszek soha nem felejtek el...

suttogó szellő :)

http://www.youtube.com/watch?v=EJbViFSu-vI

A retemetesz

Lázár Ervin: A RETEMETESZ

Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.

- Mi baj? - kérdezte megrettenve Simf.

A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, a tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.

- Sírnak - mondta.

Simf előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett, bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak.

"Bizonyára valamit elhibáztam - gondolta Simf -, megfeledkeztem valami lényegesről." Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.

Mit is ronthatott el?

Amikor a kislány először belibegett...

Tavaszforma idő volt, csak Simf szívében volt ősz, legalábbis ő azt gondolta, ősz van benne, egészen Erika megérkeztéig. Egy szétbontott cigarettásdoboz belsejére rajzolgatott, azaz inkább csak firkált, mert hiszen oda se figyelt, csak húzta, kanyargatta a vonalakat, satírozgatott. Ekkor állt meg mellette a kislány. Figyelmesen nézte a rajzot - Simf még észre sem vette, de már érezte, hogy ez az ősz a szívében, ez csak mese, dehogyis van ősz a szívében. Erika rábökött a rajzra.

- Mi ez?

Simf tétován ránézett, elnevette magát, honnan kerül ide ez a tökmagvirág, virágtökmag, virágvirág gyerek?

- Ez egy retemetesz - mondta.

Erika szája kerekre nyílt.

- Ó - sóhajtotta -, gyönyörű! Hadd üljek az öledbe!

Simf ölébe telepedett (még hogy ősz, nevetséges!), és a papírra mutatott.

- Add nekem.

- A tied - mondta Simf -, neked rajzoltam. - És már hitte is, hogy tényleg Erikának rajzolta és hogy a kusza egyenesek és kacskaringók valóban egy retemeteszt ábrázolnak. Sőt, ez maga a retemetesz.

- A szeme nagyon szép - mondta Erika.

Ó, de még mennyire, és már látta is Simf a szemét, no nézd, van egy vidám szeme, egy szomorú szeme, egy szeme, amit csak alvásra használ, ezt a másikat meg, ni, kacsintásra, és nézd csak, itt a mosolygó szája, a fütyörésző szája, a lebiggyesztésre alkalmatos szája, s a rengeteg keze, hetvenkét lába, hisz csodalény ez a retemetesz. Örültek Erikával a retemetesznek. A retemetesz is örült nekik.

- A szívében tavasz van - mondta magabiztosan Simf.

- Rajzold bele - kérte őt Erika, és Simf belerajzolta a retemetesz szívébe a tavaszt.

Hát így kezdődött, ez volt az első találkozásuk. A retemetesz beköltözött Erika fiókjába, és bizonyára alig-alig volt oka rá, hogy a lebiggyesztős száját meg a szomorú szemét használja. Legalábbis Simf úgy gondolta.

- És most megint rajzolj nekem - kérte egyszer a kislány.

- Micsodát?

- Amit akarsz.

Simf vakarta a feje búbját, hiszen egyáltalán nem tudott rajzolni.

- Na jó - mondta, mert eszébe jutott, hogy valamikor gyermekkorában rajzolt egy krokodilt felülnézetből -, egy krokodilt rajzolok neked.

- Krokodilt? - kérdezte neheztelően Erika.

- Ez egy nagyon kedves krokodil lesz - mentegetőzött Simf, és munkához látott.

Valóban egy nagyon kedves krokodil született a papíron.

- Bandzsa - mondta boldogan Erika.

- No igen - emelte távolabbra magától a rajzot Simf, és oldalra döntött fejjel kacsintott rá.

Mindketten büszkék voltak a rajzra. Azaz mindhárman, mert a krokodil is büszke volt magamagára, s arra kérte Simfet, a bal első mancsába rajzoljon egy virágcsokrot, mert időnként szeretné fölköszönteni magát. Ilyenkor - mondta - majd átteszi a csokrot a jobb mancsába, és talán meg is hajol önmaga előtt, bár még e művelet végrehajtásáról nincsenek pontos elképzelései.

Kapott hát egy virágcsokrot.

- Tulipántkát is rajzolj bele - mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.

Később Erika egy halat kért.

- Delfint, cápát vagy pontyot? - nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.

- Halat! - mondta Erika.

Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?

- Ez egy bomba - mondja Erika.

- Nono - tiltakozik Simf -, ide nézz!

A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.

- Jaj, pislog! - tapsol Erika.

Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól:

- Kezet akarsz?

A hal rázza a fejét.

- Akkor mivel fogsz kezet? - kérdezi Erika.

- Az uszonyommal - mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.

A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is.

Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.

- Erre ráment az úthenger - mondta Erika.

- Jaj! - szisszent föl a farkas.

Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:

- Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.

És hát persze hogy ő volt.

- Te olyan gyönyörűen rajzolsz! - mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.

Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.

- Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? - kérdezte Simfet Erika.

- Lovat.

- Akkor rajzolj nekem egy lovat.

Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat! - De mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.

- Ej-haj - mondta Simf -, nincs csánkja.

- Ennek? - méltatlankodott Erika. - Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!

A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.

Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt.

S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.

Pompás, pompás, pompás - mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.

S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat, és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy "sírnak".

És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.

- Mert egy társ kell nekik - mondta Erika. - A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak...

- Értem! - rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.

Erika gyanakodva nézett a krokodilra.

- Ez nem bandzsa - mondta.

Simf fölpillantott.

- Nem - mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.

- Tulipántkája sincs.

- Nem kérte - suttogta Simf.

- Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.

A nyomás odabent.

És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.

- Szépek - mondta Erika szomorúan.

Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.

- Retemeteszt is - kérte Erika.

És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.

- De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?

- Dehogynem - mondta Simf, dömm-dömm, a szíve -, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.

Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygó szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.

- Oda nézz - kiáltott Erika -, retemetesz!

Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.

Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.